Szemtől-szembe állt a tükörrel. Felemelte a tenyerét: az összes barázda a helyén volt. De kellett a kés is, hogy ellenőrizze, tényleg minden a helyén van-e. Hogy van-e egyáltalán.
Óvatosan szétnyitotta a mély vágott sebet, amíg meg nem látta a csontokat. Lassan megmozdította a kezét; a csontok vele együtt mozogtak, hajlottak.
Ezután következett a karja. A bőr már régen lekívánkozott róla – legszívesebben már hónapokkal ezelőtt levetette volna, mint egy koszos ruhát. Nem volt kényelmes. Most precíz mozdulatokkal hántotta le magáról ezt a felesleget, ezt a mocskot. A húsa rózsaszín-vörösesen ragyogott a bőrtelen részeken.
Aztán elért a nyakához. Az inak és izmok között a torka után kutatott, amit végre szabaddá akart tenni. Innen haladt lefelé a tüdeje felé – mert lélegezni kell, végre szabadon levegőt venni! Valami mégis szorongatta a torkát, az immár nyitott torkát.
Merthogy tulajdonképpen fájt. Nem a szakadó bőr hangja, hanem a közeledő szabadság illata fájt. Forró könnyei vékony csíkokban folytak le összeszabdalt arcán és marták a sebeit.
Valójában a szíve vérzett. Felhasította a mellkasát, ahol a szíve olyan súlyosan dobogott már rég, hogy minden dobbanás egyre elviselhetetlenebb volt. Minden dobbanás ki akart szabadulni mellkasának börtönéből. Fogta hát a kést és megszüntette a fájdalmat..
Van olyan fájdalom amit csak fájdalommal lehet kiirtani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése