Arra ébredt fel, hogy reszket a testét elöntő izzadtságtól. Ahogy felült, a pólója rátapadt a mellkasára és a szíve furcsán zakatolt az álmában látottaktól. Keresett valahonnan egy cigarettát és a takarójába burkolózva kiment a nappaliba és lezuttyant a kanapéra. Semmi kedve sem volt visszaaludni, nehogy folytatódjon az az álom…
Egy fa előtt állt, kezében apja pisztolya.
Hatéves volt, és elcsente a pisztolyt apja ruhásszekrényének a fiókjából, mikor nem voltak otthon a szülei. Illetve elcsenték. Emma, akkori legjobb barátja, egy tejfölszőke, törékeny kislány volt a tettestársa, mert azt találták ki, elmennek vadászni a kert végében kezdődő erdőbe. Nagy csodálkozva tanulmányozták, vajon hogy is működhet, majd elindultak vadászni.
De ő nem vadászni akart. Illetve dehogynem, csak nem állatokra. Igazi állatok nem nagyon voltak ebben a kis ligetben, amit ők sűrű erdőnek gondoltak, a képzeletbeli állatoknál pedig sokkal izgalmasabbnak ígérkezett az, amit kigondolt. Csak a pisztolyt ki tudná biztosítani…
Ahogy lassacskán behatoltak az erdőbe, Emma mindenféle oroszlánokról és zsiráfokról meg zebrákról csacsogott, amiket majd levadásznak és prémet meg pörköltet csinálnak belőlük; ő pedig gondosan figyelemre vette a pisztolyt, hogy biztosan ne szúrja el. Sorra vette a részeit: a kakas, a tár, a cső… a többire nem emlékezett, ezt is csak a westernfilmekből tudta.
Ahogy felnézett, hirtelen meglátta a fát, amit keresett és érezte, ahogy elkezd izzadni a tenyere.
- Szerintem arra van a legnagyobb oroszlán! – mondta izgatottan Emmának és a fa irányába mutatott. A kislány sikkantott egyet és mindketten futni kezdtek arra felé. Kipirult arccal és lihegve álltak meg a nagy fa előtt, amit kinézett magának.
- De hol van az oroszlán? – kérdezte Emma csengő hangon. Az erdőben csak a csend zengett, ők voltak egyedül ott.
- Lehet, hogy felmászott a fára! – mondta ő. Néhány lépéssel a kislány háta mögött állt, kezében volt a pisztoly és éppen sikerült egy kattanással kibiztosítania.
- Nem látom! Nem látom! – Emma lábujjhegyre állva próbálta meglátni az oroszlánt a fa lombjai között. Ő felemelte a pisztolyt és a kislány fehér háta felé irányította, pontosan a fehér kötényruhácska hátának a közepe felé.
- Biztos ott van! Láttam az előbb előbújni! – bíztatta Emmát, de a szíve hevesen dobogott.
- De nem látom! Te hol láttad? – nyafogott a kislány, akinek a haján a fény glóriaként csillant. Ő azonban a fehér hát közepére koncentrált és a kezében lévő súlyos pisztolyra. Ujját rátette a ravaszra és próbálgatta, mekkora erő kell ahhoz, hogy elsüljön.
- Tomi! – nyafogott tovább Emma, miután ő nem válaszolt. – Tomi? – fordította hátra a fejét, és a pillanatban, hogy a szemük találkozott, a fegyver elsült.
Aztán újra csak a csend zúgott a fülében.
Két kis kezével ásott egy gödröt a fa tövében. Sokáig tartott, és a föld folyton bement a körme alá, de kész lett. Beterítette Emmát földdel, majd visszaszaladt a házba játszani.
Aznap este mindenki lázasan kereste a kislányt. Ő azt mondta, hogy Emma elveszett az erdőben, amikor játszottak, és bárhogy kiabált, nem találta meg. Szerencsére a pisztolyt letörölte és gondosan visszatette apja fiókjába, így mehetett játszani. A szobájába érve meglátta az asztalán a képet, amit pár nappal azelőtt Emmával rajzoltak: egy kisfiú és egy kislány volt rajta kézenfogva, ahogy az erdőben sétálnak. Kézbevette a papírt és azt gondolta: ki ez a kislány?
Ekkor ébredt fel.
Azóta elfogyott a dobozból a cigi. Lerázta magáról a takarót és visszament a hálószobába a telefonjáért. Biztosra akart menni, mert még mindig nem nyugodott le. Az anyját hívta, mert ő semmire nem emlékezett, csak a kislány rémlett valahonnan.
- Emlékszem rájuk, ott laktak a szomszédban. Szomorú eset, a kislányuk eltűnt a környéken. Onnantól kezdve mindenki azt gondolta, szellemek járják azt az erdőt. Játszópajtások voltatok, emlékszel? Mindig átjött hozzánk játszani, mert nekünk nagyobb volt a kertünk… Az anyja szerint az orvosok amúgy sem adtak neki sok esélyt, leukémiás volt szegénykém… de hogy ilyen csúnya vége legyen! És sosem találták meg a kislányt… biztos valami pedofil tette… micsoda idők vannak!
- Kösz anya – mondta rekedtes hangon a telefonba. Mintha valami megakadt volna a torkán. Na most kell az a cigi.
Ekkor ébredt fel.
A régi házuk kertjében ült a padon, nem is értette, hogyan bóbiskolhatott el. Kicsit kinyújtózott, majd a kicsiny erdő felé vette az utat. Valahogy most minden sokkal kisebbnek tűnt, mint régen; az erdő is inkább csak kis liget volt és a fák is mintha összementek volna. De az ő fáját még könnyedén megtalálta. Puszta kézzel kezdett ásni ott a gyökereknél, ahol emlékezett, hogy lennie kell. Nehezen ment, mert a föld kemény volt, és a föld minduntalan bement a körme alá. Mintha ez egyszer már megtörtént volna, gondolta.
Egyszercsak valami furcsába, valami puhába ütközött a keze ásás közben. Ahogy tovább ásott, egy emberi kezet talált, felnőtt nagyságút. A kézből úgy látszott, mintha csak most került volna el az illető oda a föld alá. Egyre hevesebben dobogó szívvel kaparta le a földet a testről és lélegzetvisszafojtva nézett végig a testen, amit kiásott. Ez nem lehet.
Emma – a felnőtt Emma – feküdt ott, tökéletes épségben, mintha csak lefeküdt volna aludni egy kicsit, és földdel takarta volna be magát takaró helyett. Szőke haja megnőtt és fehér ruhácskája helyett egy hosszú fehér hálóing volt rajta. És gyönyörű volt. És halott…?
Elgondolkozott egy pillanatra, mit is tegyen – ám ebben a pillanatban Emma kinyitotta a szemét.
És persze nem hozott magával fegyvert, gondolta. Izzadó tenyerekkel vette tudomásul, hogy teljesen védtelen volt. Emma lassan felült és távoli tekintetét ráemelte. Arcán öröm és csodálkozás látszott, ahogy megszólalt.
- Tomi.
Az ő hátán verejték csorgott le és ijedt tekintete válaszolt a lány mosolyára. Emma óvatosan felállt, karcsú alakja mintha áttetsző lett volna. Lassan tett egy lépést, majd még egyet, mint aki nem biztos, hogy elbírják az izmai a terhelést. Ő rettegéssel realizálta, hogy a lány feléje tart, de nem bírt megmozdulni, mert az izmait megdermesztette a rémület. És Emma lépett még egyet, és még egyet, és ő úgy érezte, mintha egyenként húznák feszesre az ideghúrjait. Még egyet lépett a lány, és ott álltak szemtől-szembe, egymás leheletében.
- Tomi – mondta Emma és átölelte a fiút, aki megmerevedve állt ott. – Hiányoztál – tette hozzá mosolyogva.
Ő pedig várta, hogy mikor szúródik a kés a hátába vagy sül el egy pisztoly. De a kés nem jött, és a pisztoly sem.
Ekkor ébredt fel.
Annyit csókolóztak, hogy félig elszundikált közben. Emma bimbódzóban lévő fehér bőrét látta meg először, ami minden nappal kezdett egyre inkább formát ölteni. Ilyen közelről könnyedén belátott a fehér ruha alá, és ettől hirtelen mozdulhatnékja támadt, de a lány még aludt. Emma szerencsére éppen kinyitotta a szemét.
- Szerinted ha vért iszok, mint a vámpírok, elmúlik ez a betegség?
Először össze kellett szednie a gondolatait, hogy értse, miről beszél a lány.
- Mások vére úgyis egészséges, akkor miért nem lehet kicserélni az enyémmel? – dünnyögte Emma álmosan. Félperc csend után feleszmélt és ránézett zavarodottan.
- Mi az?
- Én szívesen adok a véremből, ha szeretnéd – mondta, de nem mert mozdulni. Emma elmosolyodott és még szorosabban átölelte.
És ekkor ébredt fel.
Amikor felnyitotta a szemét, csak egy fát látott maga előtt, egy hatalmas fatörzset, semmi mást. A fa lombjában egy oroszlán volt, de ő seholsem látta, bárhogy is nézelődött.
- Biztos ott van! Láttam az előbújni! – hallotta Emma hangját a háta mögül. De egyik levél vagy ág mögött sem volt oroszlán, még képzeletbeli sem.
- De nem látom! Te hol láttad? – nyafogott. Unta már ezt a játékot, és biztos volt benne, hogy nincs is ott semmiféle oroszlán. De a lány nem válaszolt. – Emma! – szólt hátra. Semmi válasz.
- Emma? – fordult hátra, ahol találkozott a tekintetük: az övé zavarodott, a kislányé hideg és fájdalommal teli. Abban a pillanatban elsült Emma kezében a pisztoly.
És többé nem ébredt fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése