Ház a világ végén

Csak az aranyló mezők és a tücsökzene.

Egy hatalmas fekete-fehér kép egy gyönyörű, meztelen nőről. Előtte egy kislány, aki tátott szájjal bámulja azt. Anya, gondolja és nem érti.

Itt laknak.

Itt nincsenek kerítések. A kislány a mező legnagyobb állatkája, egész nap csatangol valamerre, beszél a bogarakhoz, a madarakhoz és a nyulakhoz. A magasra nőtt fű susog, mintha beszélne hozzá, és az ötévesek még értik is.

Anya a verandán ül és sír. És nevet. Sosem tudja eldönteni. Néha megáll a kép előtt, elgondolkozik és megint potyognak a könnyei. Csak az éjszaka tudja megnyugtatni, ilyenkor megvarázsolja a csillagokat és Emma boldogan mosolyog, mert azok az ékkövek az égen mind az övéi.

Anya nem tud aludni.

Emma ma búzavirágot hozott haza. Mikor a kislány már alszik, Anya fogja a kis vázát és kiviszi a verandára. A kék virágokat egyenként darabokra szedi, amíg a padló teli nem lesz szirmokkal. Mikor elkészül, nem tudja, mit tegyen. Sosem tudja, mit tegyen. Néz a két kezére és tudja, hogy nincs kötél a házban. Majd Emmára gondol és nem tudja mit tegyen.

És ott áll a kislány a hatalmas kép előtt a nappaliban, és nem érti. Valamit ért, és az annyi, hogy valamiről nem tud, valamiből kimaradt. Aztán megy játszani.

Szomszédok nincsenek. Egész nap egyedül vannak.

Emma ma megint búzavirágot hozott. Tudja, hogy Anyát csak a búzavirág érdekli és a kép a falon, más nem. Hiába kérdezi a nyulakat, a susogó mezőt, a tücsköket; senki sem tudja, miért.

Anyát Emma sem érdekli.

A mező hercegnője vagyok, gondolja a kislány, de nem megy.

Vagy nem is ő az igazi Anya.

És csak nézi, nézi azt a képet: olyan meztelen, amit még nem is ért. Anya bejön, meglátja és fordul vissza. Most rágyújt.

A csillagok szerint Anya nem. Akar. Létezni.

Emma szerint a csillagok hazudnak.

Este, amikor Anya a búzavirágokat tépdesi és halkan dúdol, Emma almát vág. Ha Anya ezt megeszi, meggyógyul, mondta a kismadár az ágon. De nem gyógyul. Anya csak Anya.

Biztos a kép az oka. Ha darabokra vágod, Anya biztosan megkönnyebbül, mondta a kisegér a mezőn. Ezért Emma fogja a kést, amivel vágott és kimegy a nappaliba és vág és vág és pontosan ott vág, ahol az a rész van, amit nem ért, mert ő még csak ötéves és nem érti. A hasadó vászon hangja, a hasadó Anya hangja, ahogy berohan és védi a képet, a vászondarabokat, ami ő volt valaha, feketén-fehéren, de most csak tükör által fájdalmasan, és hasad, hasad, és nem sír többé, csak ha Emmára néz. Csak azok a könnyel teli szemek, amik a kislányra merednek; rettegő, de megkönnyebbült tekintet, hát nem neki kellett megtennie, hisz már úgyis meghasadt, a kristálytükör már meghasadt és az ő szíve is, és Emma nem sír csak nem érti, nem érti miért van darabokban Anya aki volt és Anya aki van.

És lassan aludni térnek a mező lényei és a vöröslő nap még egy pillanatra megvilágítja a szobát, ahol a kislány ott áll és tágra meredt szemmel nézi a képet.

Feketén-fehéren halál.

Amikor ékkövei, a csillagok feljönnek, Emma lefekszik aludni Anya mellé. A padló hideg és lucskos a vértől, de jó ott aludni. Végre maga köré húzhatja Anya karjait.