Announcements - round1

Hi folks, I have a few things to announce!

Announcement No. 1.

This year I am participating in NaNoWriMo, which means that 1, I will sacrifice my social networking time to reach my daily word count and until that is reached, you won't see any of me; 2, the novel (the daily portion or chapter) will be posted here in my blog. I am not really sure what language to write it in... most probably it will be in Hungarian, or in a mixed language (some chapters in English, some chapters in Hungarian), I'll see how it works out. And it will be science fiction :-)

Announcement No. 2.

It seems like there are some international readers of mine, which I am really glad about... but it makes me realize that I didn't really write in English too much! The reason for that is that I was starting to lose my fluency in Hungarian (wierd as it is, but it is true) and I decided that I needed more practice. I felt that English was not enough to express myself (looking up words all the time is not funny at all), but my Hungarian sounded broken and I was searching for words to say what I wanted...
But, this announcement is about that I am planning to translate the stories that are in Hungarian to English! I already have some poems and stories translated, I'll keep posting them until the recent ones are translated.

Summary

You'll see a hell lot of stuff being posted here in November! Enjoy!

Egy őszi délután valaki megszólított

takarózz be vörös levélbundádba
és tartóztatsd meg magad
a dolgok felé nyúlástól.

mostantól steril bőröd nem véd meg
a színek alákúsznak.
pilláidat átitatja a rothadó világ illata
és reszketsz.

mitől félsz?
a műanyag életörömnek vége.
belédmarkol a csoda
és többé hiába bújsz
monokróm ítéleteid mögé.

megtalál az élet
és nyers húst szaggat belőled.

Mezítelen

Szemtől-szembe állt a tükörrel. Felemelte a tenyerét: az összes barázda a helyén volt. De kellett a kés is, hogy ellenőrizze, tényleg minden a helyén van-e. Hogy van-e egyáltalán.

Óvatosan szétnyitotta a mély vágott sebet, amíg meg nem látta a csontokat. Lassan megmozdította a kezét; a csontok vele együtt mozogtak, hajlottak.

Ezután következett a karja. A bőr már régen lekívánkozott róla – legszívesebben már hónapokkal ezelőtt levetette volna, mint egy koszos ruhát. Nem volt kényelmes. Most precíz mozdulatokkal hántotta le magáról ezt a felesleget, ezt a mocskot. A húsa rózsaszín-vörösesen ragyogott a bőrtelen részeken.

Aztán elért a nyakához. Az inak és izmok között a torka után kutatott, amit végre szabaddá akart tenni. Innen haladt lefelé a tüdeje felé – mert lélegezni kell, végre szabadon levegőt venni! Valami mégis szorongatta a torkát, az immár nyitott torkát.

Merthogy tulajdonképpen fájt. Nem a szakadó bőr hangja, hanem a közeledő szabadság illata fájt. Forró könnyei vékony csíkokban folytak le összeszabdalt arcán és marták a sebeit.

Valójában a szíve vérzett. Felhasította a mellkasát, ahol a szíve olyan súlyosan dobogott már rég, hogy minden dobbanás egyre elviselhetetlenebb volt. Minden dobbanás ki akart szabadulni mellkasának börtönéből. Fogta hát a kést és megszüntette a fájdalmat..

Van olyan fájdalom amit csak fájdalommal lehet kiirtani.

Velvet

Adam éppen elkészült az öltözködéssel, amikor hívták. Gyorsan begombolta az utolsó gombot is az ingjén, majd felvette a mobilját.

- Baj van – mondta Henry köszönés nélkül. – A nevelőszülők nem hajlandók továbbra is gondját viselni. Azt mondták, vigyük el ahogy csak tudjuk.

Adam sóhajtott. Ez a projekt, aminek az egyik felelőse lett, több galibát okozott, mint gondolta volna. Én csak egy rohadt tudós vagyok, morgott.

- Gondolom nem akarod árvaházba küldeni, amíg nem találunk neki új nevelőszülőket… - puhatolózott Henry.

- Ez nem is kérdés. – Adam az utolsó sarokig tudta, milyenek az árvaházak. Több évet töltött ott, mint szeretett volna.

- Viszont nem nagyon van más opciónk elhelyezni őt bárhol is… szóval arra gondoltunk, hogy arra a rövid időre, amíg nevelőszülőket keresünk, rád bíznánk. Tudom, hogy én vagyok az első számú ember a csapatban és az én felelősségem lenne, de tudod, hogy családom van…

Adamnak torkán akadt a szó.

- Lindsay már át is küldte őt, hamarosan megérkezik hozzád. A következő néhány napot, szükség esetén hetet félszabadságban töltheted, a munkád csak annyi lesz, hogy vigyázz a fiúra, nehogy megint öhm… bajt okozzon. – Azzal Henry le is tette a telefont.

Adam elképedve meredt a telefonjára. Nem tudta elhinni, hogy egy 16 éves fiú ennyi kavarodást tudjon okozni, ráadásul neki kell babysitterkedni felette! Úgy érezte, visszasírja az unalmas laborgyakorlatokat az egyetemről…

Ekkor megszólalt a csengő. Ahogy kinyitotta az ajtót, egy fiú állt előtte, egyedül és durcásan. Adam még hallani vélte a lépcsőn leszaladó nevelőszülők lépteit. Nem merték ugyan egyedül felengedni, de amint meghallották az ajtónyitódást, leléptek – gondolta. Micsoda szülők.

- Most mi van? – kérdezte a fiú, akit eddig figyelmen kívül hagyott. Mély hangja volt, szúrós szemei és valami nagyon irritálta vele kapcsolatban. Talán a vörös haj? Sajnos azonban biztos volt benne, hogy az természetes.

- Gyere be – dörmögte Adam és előreengedte a fiút.

- Adam vagyok – nyújtott neki kezet. A fiú csak ránézett, de nem viszonozta a felajánlott kézfogást.

- Velvet. Bár úgyis mindenki tudja. Hírhedt vagyok – fintorgott. – Szal most mi van? Itt fogok lakni? Gondolom, mert az ősök leléptek…

Adam körbevezette a fiút a lakásban, megmutatta neki a kisszobát, ahol lakni fog. Még jó, hogy ilyen nagy lakása van, kár hogy nem egy kamasz elszállásolására, hanem a jövőbeli esetleges családjának…

- Hé Adam, miért hozzád hoztak? – kérdezte Velvet, miután mindezzel megvoltak.

Adam vállat vont.

- Nem volt más szabad, gondolom – mondta.

A fiú arca elborult.

- Szóval csak azért vagyok itt, mert más nem volt? – húzta a száját. – Na én lépek akkor.

És fogta a hátizsákját és már indult is kifelé, ám Adam egy ügyes mozdulattal elé került.

- Most mi bajod van?

Egy másodpercig farkasszemet néztek, aztán Velvet elfordította a tekintetét.

- Engedj ki.

- Azt nem lehet.

- Te sem akarsz engem itt, szal egyszerűbb, ha hagysz menni – erősködött Velvet.

- Már pedig nem mész sehová – szögezte le Adam.

A fiú felnézett, és Adam egy pillanatig azt hitte, ki fogja nyírni őt a srác. Aztán Velvet mégis ledobta a cuccait, lezuttyant melléjük a kanapéra és kifújta magát.

- Mit eszünk ma? – kérdezte mindenféle lelkesedés nélkül.

Adam másnap reggel meglepve konstatálta, hogy a fiú nem lépett le. Velvet a konyhaasztalnál ült a kezében egy pohár vizet szorongatva és eléggé kialvatlannak tűnt. Amikor meghallotta, hogy Adam belépett, összerezzent.

- Mit csinálunk ma? – kérdezte a fiú unottan.

- Mit csinálunk? Semmit – ásított Adam. – Végre szabit kaptam, szóval pihenek. Te azt csinálsz, amit akarsz.

Velvet elgondolkozott.

- Szal le is léphetek?

- Mi a francért nem bírsz nyugton maradni? – morgott Adam. – Nem jó itt? Valami gondod van? Mondjad, hallgatom.

Velvet nyugtalanul fészkelődött a széknél; közben Adam is leült az asztalhoz a kávéjával.

- Te nem akarsz itt engem – bökte ki végül a fiú.

- Még szép, hogy nem – bólogatott Adam.

- Ott nem maradok, ahol nem akarnak engem – jelentette ki Velvet. – Senki sem akar engem, hogy ott legyek… - tette hozzá fásultan.

Adam a kávéját iszogatta.

- Sosem gondoltam volna, hogy tizenhat évesen valaki ekkora a bőgőmasina.

Velvet nem válaszolt.

- Csak tudnám, mi a faszért hordod így fent az orrod – mondta végül és düh sütött a hangjából.

- Gondolom nem voltál 16 évig kísérleti alany. Nem rángattak ide-oda, nem küldtek nevelőszülőkhöz, merthogy nincs szülőd, nem is volt, te csak egy kísérleti példány vagy. És különben is ki a fasz az a Lord Abercrombie? – Akkorát csapott az asztalra, hogy Adam kávéja ugrott egyet.

Adam nem válaszolt rögtön.

- 18 évig árvaházról árvaházra küldtek, mert én tényleg nem kellettem senkinek, még annyira sem, mint te most nekem. Sosem tudtam, mi lesz holnap, mit hoz a jövő; megvertek, megaláztak, kicsesztek velem, de hányszor! – Adam teljesen higgadt volt, miközben ezt mesélte. – Ha nem lett volna a saját akaratom és ambícióm, sosem jutok el ide. 25 éves vagyok és rám bíztak egy nagyobb szabású projektet, ami történetesen te vagy, erről nem én tehetek. Ahogy arról sem, hogy Dr. Packard, aki a projektet anno elindította, ekkora szart hagyott ránk, mint te! – és még mindig egy arcizma sem rezdült. Csak a kávésbögre landolt a földön, ezer darabra loccsanva.

Velvet keze remegett a dühtől, ahogy a kést Adam nyakához szorította.

- Most már értem, miért mondták, hogy veszélyes vagy – lehelte Adam.

- Pofádat befogod – sziszegte Velvet.

- Kíváncsi vagyok, ki mersz-e nyírni tényleg… - Adamnek még egy halvány mosolyra is futotta. – Ha engem kinyírsz, tényleg nem lesz senki, akinek kellenél…

A fiú azonban nem mozdult, és Adam kezdte kényelmetlenül érezni magát, ahogy Velvet kék és fenyegető szemébe nézett.

- Hát jó – húzta fel az orrát a fiú, de a kést szilárdan tartotta a másik torkánál. – Nem mondanám, hogy egyenlő felek vagyunk, csak azt, hogy most megúsztad. - És ahogy elhúzta a kést Adam nyakától, az hosszú sebet ejtett rajta, mire Adam támadásra készen felpattant.

- Emlékeztető, hogy ne kezdj ki velem – bökött a fiú a vérző seb felé. Adam nagyot káromkodva elment kötést keresni.

- Csak mondom, hogy jobb ha elteszed azt a kést, vagy kipenderítelek a legközelebbi adandó alkalommal – szólt ki a fürdőszobából, miközben a sebet vizsgálta és fel-felszisszent a fájdalomtól.

- Az ingyen kaját és szállást még meg tudom becsülni – szólt vissza Velvet a konyhából, ahol éppen a kést mosta le.

- Faszfej – dörmögte Adam és bekötötte a sebet.

Ez a projekt, amihez Adam csak pár hónapja csatlakozott, egy félig vakvágányra futott kísérlet volt. A fiút elnézve inkább kudarc, mintsem siker. Dr. Packard célja az volt, hogy klónozza Lord Abercrombiet, egyik anyai ági felmenőjét, ami a jelek szerint sikerült is, bár a kísérleti alany egészen másként sült el, mint azt Dr. Packard megálmodta. Persze a doktor egy menthetetlenül romantikus alak volt, másra nem is számítottak. Most, hogy ő már halott, a tanítványaira bízta ennek a kísérletnek a befejezését, amit ők némi vonakodással, de meg is tettek. Ha nem lett volna a projekt szupertitkos, talán hagyták is volna Velvetet élni a saját életét, de így nem lehetett.

- Hé, tudtad, hogy Abercrombie-nak három szeretője is volt? Néha irigylem az öreget. Bárcsak tényleg ő lennék – mondta egyik nap Velvet.

- A vén kujon… - mormogta Adam játszás közben. A harmadik körnél tartott, és jelenleg az első helyen, muszáj volt koncentrálnia.

- Meg persze volt egy rakat gyereke… ami annyira nem érdekes, ki akar nyivákoló csecsemőket a házába? De a nőit elfogadnám azért. – Némi tűnődés után folytatta Velvet. – Nem semmi alak volt. Feltalált egy csomó dolgot, írt néhány könyvet, csinált egy rakat gyereket és még arra is volt ideje, hogy az udvarban talpat nyaljon…

- Ezaz! – Adam autója futott be elsőként. – Te te vagy és nem ő – mondta Velvetnek.

- Hát ezaz –

- Nehogy azt mondd, hogy inkább lennél ő! Lennél inkább egy ilyen puccos, nagyképű, seggnyaló hímringyó, mint az aki vagy? – vonta fel Adam a szemöldökét.

- Mi a baj azzal? Az, aki vagyok úgysem kell senkinek! – Velvet már megint dühös volt, de valahol mintha megkönnyebbült volna.

- Felőlem az lehetsz, aki csak akarsz lenni – mondta Adam és újabb játékot kezdett.

A fiú figyelte néhány percig, ahogyan a másik játszik, aztán nem bírt tovább nyugton maradni.

- Nem megyünk ma valahová?

Adam sokáig nem válaszolt.

- Hagyjál, játszok – morogta aztán.

Velvet elfintorodott. Aztán az elkövetkezendő két órában Adam a fiú hangját se hallotta, csak a huszadik menet után vette észre, hogy Velvet az asztalra dőlve elszundikált. A férfi felállt a kanapéról, kinyújtózkodott, és ahogy a konyhába ment, hogy egyen valamit, meglátta, mivel foglalta el magát Velvet addig. Az asztal tele volt papírfecnikre firkantott rajzokkal. Némelyiken a fiú szülei vagy más, Adam számára ismeretlen emberek voltak, de a rajzok többségén saját magát fedezte fel: Velvet vázlatokat készített róla, amíg játszott. A rajzok teli voltak kommentekkel is: a fiú szüleinek arca át volt satírozva és ezt írta fölé: árulók, a többi ismeretlen fölé ilyenek voltak írva: fake, kurva, hóhér, ringyó, áruló, áruló, áruló…

A saját magát ábrázoló vázlatokon is érdekes dolgokat vett észre Adam: némelyikre szakáll volt rajzolva, amit meg is mosolygott; egy másikon egy nyíl mutatott a mellkasára, és a nyíl végére ez volt írva: erő, izom, agy…? Tovább nézelődött és egyre inkább leolvadt a halvány mosoly az arcáról: mért nem engedsz ki? – faszfej – kemény csávó – die – DIE – nem lehet – engedj ki! – nem tudok lélegezni így –

Nem ébresztette fel a fiút, de egy valami igazán aggasztotta: Lord Abercrombie igazán jól tudott rajzolni.

Másnap reggel csendben reggeliztek együtt.

- Eljössz velem? El kell mennem bevásárolni és kéne egy kis segítség – ajánlotta fel Adam.

- Na neee, nem kell megsajnálni! – kapta fel a fejét Velvet izzó szemekkel.

Adam vállat vont.

- Itthon is maradhatsz, ha úgyis ennyire szeretsz bezárva lenni…

- Nem mondtam, hogy nem megyek – sietett a fiú a válasszal. Már nem tűnt annyira mérgesnek, de a kocsiban egy szót sem szólt. A boltban a polcok között haladva is végig hallgatag volt, olyannyira, hogy Adam már elkezdett aggódni.

- Mit szeretnél vacsorára? – kérdezte Velvettől.

- Bármi jó… - mondta a fiú unottan és vörös haját igazgatta.

- Nem mondhatod, hogy nem kérdeztelek meg… - csóválta a fejét Adam.

- Legyen hal – mondta Velvet gyorsan. Adam sóhajtott és tudomásul vette a kérést.

Miután fizettek, elment a kocsiért és rábízta a fiúra a bevásárlókocsit, hogy várja meg. Mire visszaért, Velvet már egy a földön csövezett a bevásárlókocsi mellett egy lánnyal, akit Adam semmiképpen nem hívott volna tisztességesnek. Éppen nevetgéltek valamin, amikor a férfi odaért. Meglepő módon az egyik első gondolata az volt, hogy sosem látta még a fiút nevetni…

- Megyünk haza – bökte oda Velvetnek, miután egyedül bepakolta a cuccokat a kocsiba.

A fiú nem figyelt rá, csak a csajnak mondta, aki cigarettáját szívva félig érdeklődve, félig unottan hallgatta őt.

- Mindig ilyen, azt hiszi, hogy parancsolgathat nekem, de nézd meg a nyakán a sebet, az tőlem van, a múltkor…

- Ha nem jössz, itt hagylak – vágott közbe Adam.

- Nem vagy az apám, baszd meg – vágott vissza Velvet és szúrós tekintetük találkozott.

- Nem adtam neked kulcsot, igaz? – Adam tekintete fölényes volt. – Na akkor megyek is…

A fiú arcán látszott, hogy leesik neki lassan a fenyegetés súlya. Ha most nem megy, nem lesz többé hova mennie…

- A kurva anyád! – ordított a férfi után, mivel az már éppen elindította az autót, de mikor meglátta Velvetet a visszapillantóban, nagyot fékezve megállt és hagyta, hogy a fiú beszálljon. Ahogy beszállt, Adam rögtön egy késsel találta szemben magát.

- Még egy ilyen és kinyírlak! – hörögte Velvet.

Adam pislantott egyet, majd így reagált:

- Tudd a helyed, kölyök…

Vészterhes hallgatásban vezettek hazafelé.

Ahogy hazaértek, Adamnek megcsörrent a telefonja. Henry volt az.

- Na hogy megy a dolog a fiúval? – érdeklődött.

- Jókor kérdezed… - sandított hátra Adam arrafelé, ahol Velvet elfeküdt a kanapéban.

- Kicsit neveletlen a kölyök, de igyekszem megregulázni – morogta.

- Sajnálom Adam, hogy így alakult. Azért remélem sikerült elboldogulnod vele. Figyelj csak, most beszéltem egy családdal, akik be tudnák fogadni őt amíg tizennyolc nem lesz, de csak néhány nap múlva tudnák fogadni, addig még maradhat nálad?

- Csak néhány nap? – kérdezett vissza Adam és hallotta, ahogy Velvet felül a kanapén. – Pontosan mennyi?

- Két napot mondtak – válaszolt Henry.

- Két nap – konstatálta Adam és érezte a fiú tekintetét a hátán.

- Addig próbáljatok meg kijönni, oké? Majd még hívom a fiút is a részletek miatt – azzal Henry letette. Adam hátranézett és Velvet reménykedő, de mégis kétségbeesett arcával találkozott.

- Két nap és megyek? – kérdezte.

- Úgy néz ki – dörmögte Adam. Végre egymaga lesz…

- Kikhez megyek? – Velvet arcán még mindig vegyesek voltak az érzelmek.

- Fogalmam sincs – válaszolta a férfi.

- Mi az, hogy fogalmad sincs, most beszéltél vele… velük, bazmeg! – Velvet immár ott állt előtte, tágra nyitott, ijedt, de dühös szemekkel.

- Nem kérdeztem, kikhez mész. Nem is érdekel – vetette oda neki Adam és visszavonult a szobájába. A fiú elképedve nézett utána, de nem szólt be neki. Túl dühös és sértett volt, hogy bármit is képes legyen mondani.

Adam szobájából gitározás hangja hallatszott ki, ami valahogy még jobban ingerelte Velvetet, aki odatrappolt a szoba ajtajához és feltépte az ajtót.

- Mi az? – vonta fel a szemöldökét a gitározó férfi, de nem hagyta abba a játszást.

- Hagyd abba a gitározást és figyelj rám – kérte Velvet.

De Adam nem hagyta abba.

- Hagyd abba és figyelj rám – ismételte meg a fiú. Érezte, hogy vészesen fogy a türelme.

- Nem hagyom. Most játszani akarok – makacskodott Adam.

- Hagyd abba! – Adam arca meg sem rezdült. – Figyelj rám! – Semmi reakció. – Figyelj rám! Mi a faszért nem figyelsz rám! – Velvet teljes erővel belerúgott a mellette álló éjjeli szekrénybe. De Adam nem hagyta abba és a fiú úgy érezte, sírhatnékja van.

- Bármit csinálok, téged az nem érdekel. Csak abban találsz szórakozást, hogy engem cseszegess, és pontosan tudod, mivel dühíts fel a legjobban! Miért nem figyelsz rám egyszer normálisan! – kiabált Velvet.

- Ha folyton ilyen bőgőmasina vagy, hogyan tudnálak komolyan venni? – mutatott rá Adam.

- Nem is akarsz komolyan venni! Neked csak az a fontos, hogy te legyél az erősebb, hogy te jöjjél ki jobban! Mekkora önző fasz vagy! Gyűlöllek! Gyűlöllek! – üvöltötte Velvet.

És Adam tovább gitározott.

- Én komolyan akartalak venni, de te csak próbálod bizonygatni, hogy mégiscsak te vagy a keményebb! És tudod mit, igazad van. Olyan kemény vagy, hogy észre sem veszed, hogy közben mennyire önző és faszfej vagy! – vágott vissza Adam.

- Ki önző és faszfej? Ki keménykedik folyton? – kapta fel a vizet Velvet.

- Ki más, mint te! Te utolsó elbaszott kísérleti nyúl! – köpött a padlóra Adam.

A fiú erre parázsló szemekkel rávetette magát. De nem az történt, amire számítottak. Vagy pontosan az, amire számítottak.

Volt ott egy csók. Kettő. Vagy több. Adam nagyjából két riffet tudott még lejátszani, aztán elhagyta az ereje és lecsúszott a keze a gitár nyakáról, mert Velvet két kézzel kapaszkodott belé és itta, itta a figyelmét, szinte levegőt is elfelejtett venni. Ha rajta múlt volna, el nem engedte Adamet a világ végéig sem, de a férfi megragadta a kezét és a gitárt az ágyra dobva a falhoz szorította Velvetet. Sötét és lángoló tekintetéből a fiú egy pillanatig arra számított, hogy kinyírja őt Adam. Aztán megszólalt a férfi, arca egészen közel a fiúéhoz. Kapkodva beszélt, mint aki fél, hogy nem bírja végigmondani, amit akar.

- Tudod miért hívnak Velvetnek? Az urak ruhája régen bársonyból készült. Mint Lord Abercrombie-é, csak az a különbség, hogy te nem Abercrombie vagy, csak a köpenye, utánzat és nem igazi. Vagy éppen sokkal igazibb, hiszen nem vagy ő, hanem egy különálló lény vagy. És tudod miért éppen bársony vagy? Úri vagy, de mégis olcsó; gyönyörű de mégsem elég szép; elegáns, de romlott, romlott; és túl hamar belopod magad az emberek szívébe…

Adam is, Velvet is lihegett, ahogy a férfi egy kis szünetet tartott. A fiú csodálkozva meredt a férfi sötét szemeibe.

- Most jobb ha mész – lehelte Adam és lezuttyant az ágyra.

Velvet kábultan állt a falnál, majd lassan magához tért és kibotorkált az ajtón. Halotta, amint Adam felveszi a gitárt és újból elkezd rajta játszani. Mintha ismerős dallam lenne…

- Rape me, rape me my friend… - énekelte hangosan Velvet, hogy a férfi is hallja.

- Rape me, rape me again... I’m not the only one… I’m not only one… - halotta, ahogy Adam úgy ledobja a gitárt, hogy az csak zeng és elmosolyodott.

- Rape me! Rape me! Rape me...! – Minél hangosabban, annál jobb, gondolta. Hirtelen hangos zene nyomta el a hangját: Adam felrakott valamit, hogy elnyomja Velvet éneklését.

A kurva életbe, káromkodott a férfi. Lord Abercrombie-nak jó zenei érzéke volt.

Másnap Velvet nem sokat látott a másikból. Adam bezárkózott a szobájába és nem volt hajlandó kijönni. A fiú tévézéssel és játszással próbálta elütni az időt, de minduntalan eszébe jutott, hogy másnap jönnek érte és el kell mennie – egy ilyen jelenet után – és Adam még beszélni sem akar vele. Elővette a vázlatait és rajzolgatni kezdett, de amikor meglátta az Adamről készített rajzait, úgy érezte, mintha fojtogatnák. De eldöntötte, hogy nem sír, bármi is történjék – inkább rajzolgatott, hogy elterelje a figyelmét. De a másnap mindvégig ott lógott a feje felett…

Végül Adam mégis kijött a szobájából. Komoran nézte a kanapén szundikáló Velvetet, és a rajzokat körülötte. Nem nézem meg, döntötte el, és elment vacsorát készíteni.

Aznap este megint csörgött a telefon, megint Henry volt az.

- Add a fiút – mondta Adamnek.

- Tessék – szólt bele Velvet, amint átvette a telefont. – Értem. – Majd egy sor hallgatás következett. – Értem… és ha nekem… jó így…? Értem… - Hátrapillantott Adamre. Nem volt öröm se a hangjában, se a tekintetében. – Aha, jól. Megvagyunk. Jó, rendben. Visszhall. – nyújtotta vissza Adamnek a telefont.

- Mit mondtak?

Velvet vállat vont és visszatért belé ugyanaz az életuntság, amivel oda érkezett, de most némi feszültséggel keveredett.

- Mégsincs család. Azt mondták, hogy mivel tizenhat vagyok, szereznek nekem gyámot, de azt csinálok amit akarok.

Adam felvonta a szemöldökét.

- És mit akarsz csinálni? – kérdezte.

- Még nem tudom – fészkelődött Velvet és találkozott a tekintetük. Adam elfordult.

- Ha itt maradsz, csak megrontanálak – bökte ki.

- Tudom – mondta Velvet, de mélyen belül csalódott volt. Csupán reménykedett, hogy másfajta választ kap, de számítani nem számított rá, hogy Adam tényleg hagyná vagy egyáltalán akarná, hogy itt maradjon.

- Nem baj, majd csak lesz valami – bíztatta magát a fiú hangosan. – Holnap mindenesetre lelépek, nem rabolom több idődet. Van néhány barátom azért, majd náluk elalszom.

- Ha bármiben kell segítség, szólj – ajánlotta fel Adam, de valahogy megfagyott benne valami.

Aznap este Velvet nem tudott aludni. Bárhogyan fordult, nem volt kényelmes és bármire gondolt, nem nyugodott meg. Végül aztán felkelt és Adam szobájához ment.

- Adam – szólt, de a férfi nem válaszolt. – Adam – szólította megint, de semmi. Sóhajtott, aztán leült az ajtóba. Nem sírok, gondolta, bármi történjék, nem sírok, és összekuporodva álomba ringatta magát ezzel a mantrával.

Odabent a szobában Adam a párnája sarkát harapdálta, nehogy válaszoljon…

- Nos akkor viszlát – Velvet az ajtóban állt és a táskáját szorongatta félszegen. Adam nem tudta mit válaszoljon, csak megpróbált elmosolyodni, de érezhető volt a feszültség a vonásaiban.

- Sajnálom, ha sok bajt okoztam – mondta a fiú és tétován Adam nyaka felé nyúlt, ahol a hosszú seb már nem volt bekötve. Óvatosan végighúzta rajta a kezét majd felnézett a férfi szemébe. – Tényleg sajnálom.

- Nem foglak elfelejteni – mutatott a sebre Adam. Próbáltak nevetni, de nem sikerült.

- Akkor megyek – jelentette ki a fiú, mielőtt beáll az a kényelmetlen csend. Már éppen elfordult, amikor Adam még utánaszólt:

- Jó utat és sok szerencsét!

Velvet intett és leszaladt a lépcsőn, miközben azért imádkozott, hogy Adam ne jöjjön utána.

Adam kábultan állt az ajtóban, majd mint egy gyomorbavágás, úgy esett le neki, hogy elment. Velvet elment, és ő utána sem nézett! Rohant le a lépcsőkön, hogy esetleg utoléri vagy még látja elmenni… és ha utoléri, mi lesz? Mit mond neki? Megkéri, hogy maradjon? Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, csak utol akarta érni. Zihálva ért le a lépcsőház aljába, ahol Velvetet már nem látta, csak egy mentőautót látott elhajtani… nem mentőautó volt, hanem… az nem lehet…!

Gyorsan feltárcsázta Henryt, miközben a szíve majd kiverte a bordáit.

- Henry! – üvöltött bele a telefonba. – Hova vitték? Hol a kölyök?

- Szóval nem mondta el – hallatszott Henry meglepődött hangja. – Mondtam neki, hogy azt mond neked, amit akar, de erre nem számítottam… mi történt köztetek?

- Hova vitték? Csak azt mondd meg, hol van, a többit hagyd a francba – siettette Adam.

- St. Louis. Depresszióval és bipoláris zavarral fogják kezelni. Csak családtagok látogathatják. Nekünk többé nincs a hatáskörünkben az ügy, ezért nem vagyunk semmiféle kapcsolatban vele, éppen ezért nem is látogathatjuk – mondta Henry.

- A francba! Miért nem mondta el! Miért nem mondta el! – ordította Adam.

- Valószínűleg oka volt rá – találgatott Henry.

- A kurva életbe - a kurva életbe kölyök!

De nem tudtak mit tenni. Ez volt a végső sakk-matt. A játszmát Velvet nyerte – már ha lehet egy ilyen játszmában nyertest és vesztest megkülönböztetni…

Amikor valahogy felbotorkált a lakására Adam, egy rajzot talált az asztalon. Nagy kő nehezkedett a szívére és alig bírt lélegezni, ahogy a képet nézte. A csók volt az. Alatta egy kis üzenet: „Remélem, mindig arra tanítod majd a gyerekeidet, hogy legyenek azok, akik lenni akarnak.”

Két hét múlva Velvet öngyilkos lett az intézetben.

I'm not gonna die for you

you touch me and I shiver

but I won’t let it in

you sing something dirty

to my hurting ears

I told you not to do this

I told you to keep away

you can point your gun at me

but I won’t die so quick

coz

I’m not gonna die for you

I’m not gonna die for you

I’m not gonna die for you

tonight

I can see in your eyes the greed

that tries to chain me down

but trying to steal my breath away

won’t just hold me down

dead babies on the floor

missing chances is all you do

now you can’t lay a hand on me

coz I’m untamed and free

and

I’m not gonna die for you

I’m not gonna die for you

I’m not gonna die for you

tonight

(you could’ve made me pregnant tonight

but not tonight

not tonight

you could’ve made me pregnant tonight

but not tonight

not tonight)

Revenge

you know
I didn't want revenge.
then I thought of
your pure white chest
the fair skin
and the softness
and of a sharp knife
gleaming in the dark
to cut you up
from neck to deep down
so your deaf heart
starts to bleed at last
and I embrace you
with all my might
and when the blood clots
we're gonna be glued
together for life.

Ház a világ végén

Csak az aranyló mezők és a tücsökzene.

Egy hatalmas fekete-fehér kép egy gyönyörű, meztelen nőről. Előtte egy kislány, aki tátott szájjal bámulja azt. Anya, gondolja és nem érti.

Itt laknak.

Itt nincsenek kerítések. A kislány a mező legnagyobb állatkája, egész nap csatangol valamerre, beszél a bogarakhoz, a madarakhoz és a nyulakhoz. A magasra nőtt fű susog, mintha beszélne hozzá, és az ötévesek még értik is.

Anya a verandán ül és sír. És nevet. Sosem tudja eldönteni. Néha megáll a kép előtt, elgondolkozik és megint potyognak a könnyei. Csak az éjszaka tudja megnyugtatni, ilyenkor megvarázsolja a csillagokat és Emma boldogan mosolyog, mert azok az ékkövek az égen mind az övéi.

Anya nem tud aludni.

Emma ma búzavirágot hozott haza. Mikor a kislány már alszik, Anya fogja a kis vázát és kiviszi a verandára. A kék virágokat egyenként darabokra szedi, amíg a padló teli nem lesz szirmokkal. Mikor elkészül, nem tudja, mit tegyen. Sosem tudja, mit tegyen. Néz a két kezére és tudja, hogy nincs kötél a házban. Majd Emmára gondol és nem tudja mit tegyen.

És ott áll a kislány a hatalmas kép előtt a nappaliban, és nem érti. Valamit ért, és az annyi, hogy valamiről nem tud, valamiből kimaradt. Aztán megy játszani.

Szomszédok nincsenek. Egész nap egyedül vannak.

Emma ma megint búzavirágot hozott. Tudja, hogy Anyát csak a búzavirág érdekli és a kép a falon, más nem. Hiába kérdezi a nyulakat, a susogó mezőt, a tücsköket; senki sem tudja, miért.

Anyát Emma sem érdekli.

A mező hercegnője vagyok, gondolja a kislány, de nem megy.

Vagy nem is ő az igazi Anya.

És csak nézi, nézi azt a képet: olyan meztelen, amit még nem is ért. Anya bejön, meglátja és fordul vissza. Most rágyújt.

A csillagok szerint Anya nem. Akar. Létezni.

Emma szerint a csillagok hazudnak.

Este, amikor Anya a búzavirágokat tépdesi és halkan dúdol, Emma almát vág. Ha Anya ezt megeszi, meggyógyul, mondta a kismadár az ágon. De nem gyógyul. Anya csak Anya.

Biztos a kép az oka. Ha darabokra vágod, Anya biztosan megkönnyebbül, mondta a kisegér a mezőn. Ezért Emma fogja a kést, amivel vágott és kimegy a nappaliba és vág és vág és pontosan ott vág, ahol az a rész van, amit nem ért, mert ő még csak ötéves és nem érti. A hasadó vászon hangja, a hasadó Anya hangja, ahogy berohan és védi a képet, a vászondarabokat, ami ő volt valaha, feketén-fehéren, de most csak tükör által fájdalmasan, és hasad, hasad, és nem sír többé, csak ha Emmára néz. Csak azok a könnyel teli szemek, amik a kislányra merednek; rettegő, de megkönnyebbült tekintet, hát nem neki kellett megtennie, hisz már úgyis meghasadt, a kristálytükör már meghasadt és az ő szíve is, és Emma nem sír csak nem érti, nem érti miért van darabokban Anya aki volt és Anya aki van.

És lassan aludni térnek a mező lényei és a vöröslő nap még egy pillanatra megvilágítja a szobát, ahol a kislány ott áll és tágra meredt szemmel nézi a képet.

Feketén-fehéren halál.

Amikor ékkövei, a csillagok feljönnek, Emma lefekszik aludni Anya mellé. A padló hideg és lucskos a vértől, de jó ott aludni. Végre maga köré húzhatja Anya karjait.

Amíg a halál elválaszt

Arra ébredt fel, hogy reszket a testét elöntő izzadtságtól. Ahogy felült, a pólója rátapadt a mellkasára és a szíve furcsán zakatolt az álmában látottaktól. Keresett valahonnan egy cigarettát és a takarójába burkolózva kiment a nappaliba és lezuttyant a kanapéra. Semmi kedve sem volt visszaaludni, nehogy folytatódjon az az álom…

Egy fa előtt állt, kezében apja pisztolya.

Hatéves volt, és elcsente a pisztolyt apja ruhásszekrényének a fiókjából, mikor nem voltak otthon a szülei. Illetve elcsenték. Emma, akkori legjobb barátja, egy tejfölszőke, törékeny kislány volt a tettestársa, mert azt találták ki, elmennek vadászni a kert végében kezdődő erdőbe. Nagy csodálkozva tanulmányozták, vajon hogy is működhet, majd elindultak vadászni.

De ő nem vadászni akart. Illetve dehogynem, csak nem állatokra. Igazi állatok nem nagyon voltak ebben a kis ligetben, amit ők sűrű erdőnek gondoltak, a képzeletbeli állatoknál pedig sokkal izgalmasabbnak ígérkezett az, amit kigondolt. Csak a pisztolyt ki tudná biztosítani…

Ahogy lassacskán behatoltak az erdőbe, Emma mindenféle oroszlánokról és zsiráfokról meg zebrákról csacsogott, amiket majd levadásznak és prémet meg pörköltet csinálnak belőlük; ő pedig gondosan figyelemre vette a pisztolyt, hogy biztosan ne szúrja el. Sorra vette a részeit: a kakas, a tár, a cső… a többire nem emlékezett, ezt is csak a westernfilmekből tudta.

Ahogy felnézett, hirtelen meglátta a fát, amit keresett és érezte, ahogy elkezd izzadni a tenyere.

- Szerintem arra van a legnagyobb oroszlán! – mondta izgatottan Emmának és a fa irányába mutatott. A kislány sikkantott egyet és mindketten futni kezdtek arra felé. Kipirult arccal és lihegve álltak meg a nagy fa előtt, amit kinézett magának.

- De hol van az oroszlán? – kérdezte Emma csengő hangon. Az erdőben csak a csend zengett, ők voltak egyedül ott.

- Lehet, hogy felmászott a fára! – mondta ő. Néhány lépéssel a kislány háta mögött állt, kezében volt a pisztoly és éppen sikerült egy kattanással kibiztosítania.

- Nem látom! Nem látom! – Emma lábujjhegyre állva próbálta meglátni az oroszlánt a fa lombjai között. Ő felemelte a pisztolyt és a kislány fehér háta felé irányította, pontosan a fehér kötényruhácska hátának a közepe felé.

- Biztos ott van! Láttam az előbb előbújni! – bíztatta Emmát, de a szíve hevesen dobogott.

- De nem látom! Te hol láttad? – nyafogott a kislány, akinek a haján a fény glóriaként csillant. Ő azonban a fehér hát közepére koncentrált és a kezében lévő súlyos pisztolyra. Ujját rátette a ravaszra és próbálgatta, mekkora erő kell ahhoz, hogy elsüljön.

- Tomi! – nyafogott tovább Emma, miután ő nem válaszolt. – Tomi? – fordította hátra a fejét, és a pillanatban, hogy a szemük találkozott, a fegyver elsült.

Aztán újra csak a csend zúgott a fülében.

Két kis kezével ásott egy gödröt a fa tövében. Sokáig tartott, és a föld folyton bement a körme alá, de kész lett. Beterítette Emmát földdel, majd visszaszaladt a házba játszani.

Aznap este mindenki lázasan kereste a kislányt. Ő azt mondta, hogy Emma elveszett az erdőben, amikor játszottak, és bárhogy kiabált, nem találta meg. Szerencsére a pisztolyt letörölte és gondosan visszatette apja fiókjába, így mehetett játszani. A szobájába érve meglátta az asztalán a képet, amit pár nappal azelőtt Emmával rajzoltak: egy kisfiú és egy kislány volt rajta kézenfogva, ahogy az erdőben sétálnak. Kézbevette a papírt és azt gondolta: ki ez a kislány?

Ekkor ébredt fel.

Azóta elfogyott a dobozból a cigi. Lerázta magáról a takarót és visszament a hálószobába a telefonjáért. Biztosra akart menni, mert még mindig nem nyugodott le. Az anyját hívta, mert ő semmire nem emlékezett, csak a kislány rémlett valahonnan.

- Emlékszem rájuk, ott laktak a szomszédban. Szomorú eset, a kislányuk eltűnt a környéken. Onnantól kezdve mindenki azt gondolta, szellemek járják azt az erdőt. Játszópajtások voltatok, emlékszel? Mindig átjött hozzánk játszani, mert nekünk nagyobb volt a kertünk… Az anyja szerint az orvosok amúgy sem adtak neki sok esélyt, leukémiás volt szegénykém… de hogy ilyen csúnya vége legyen! És sosem találták meg a kislányt… biztos valami pedofil tette… micsoda idők vannak!

- Kösz anya – mondta rekedtes hangon a telefonba. Mintha valami megakadt volna a torkán. Na most kell az a cigi.

Ekkor ébredt fel.

A régi házuk kertjében ült a padon, nem is értette, hogyan bóbiskolhatott el. Kicsit kinyújtózott, majd a kicsiny erdő felé vette az utat. Valahogy most minden sokkal kisebbnek tűnt, mint régen; az erdő is inkább csak kis liget volt és a fák is mintha összementek volna. De az ő fáját még könnyedén megtalálta. Puszta kézzel kezdett ásni ott a gyökereknél, ahol emlékezett, hogy lennie kell. Nehezen ment, mert a föld kemény volt, és a föld minduntalan bement a körme alá. Mintha ez egyszer már megtörtént volna, gondolta.

Egyszercsak valami furcsába, valami puhába ütközött a keze ásás közben. Ahogy tovább ásott, egy emberi kezet talált, felnőtt nagyságút. A kézből úgy látszott, mintha csak most került volna el az illető oda a föld alá. Egyre hevesebben dobogó szívvel kaparta le a földet a testről és lélegzetvisszafojtva nézett végig a testen, amit kiásott. Ez nem lehet.

Emma – a felnőtt Emma – feküdt ott, tökéletes épségben, mintha csak lefeküdt volna aludni egy kicsit, és földdel takarta volna be magát takaró helyett. Szőke haja megnőtt és fehér ruhácskája helyett egy hosszú fehér hálóing volt rajta. És gyönyörű volt. És halott…?

Elgondolkozott egy pillanatra, mit is tegyen – ám ebben a pillanatban Emma kinyitotta a szemét.

És persze nem hozott magával fegyvert, gondolta. Izzadó tenyerekkel vette tudomásul, hogy teljesen védtelen volt. Emma lassan felült és távoli tekintetét ráemelte. Arcán öröm és csodálkozás látszott, ahogy megszólalt.

- Tomi.

Az ő hátán verejték csorgott le és ijedt tekintete válaszolt a lány mosolyára. Emma óvatosan felállt, karcsú alakja mintha áttetsző lett volna. Lassan tett egy lépést, majd még egyet, mint aki nem biztos, hogy elbírják az izmai a terhelést. Ő rettegéssel realizálta, hogy a lány feléje tart, de nem bírt megmozdulni, mert az izmait megdermesztette a rémület. És Emma lépett még egyet, és még egyet, és ő úgy érezte, mintha egyenként húznák feszesre az ideghúrjait. Még egyet lépett a lány, és ott álltak szemtől-szembe, egymás leheletében.

- Tomi – mondta Emma és átölelte a fiút, aki megmerevedve állt ott. – Hiányoztál – tette hozzá mosolyogva.

Ő pedig várta, hogy mikor szúródik a kés a hátába vagy sül el egy pisztoly. De a kés nem jött, és a pisztoly sem.

Ekkor ébredt fel.

Annyit csókolóztak, hogy félig elszundikált közben. Emma bimbódzóban lévő fehér bőrét látta meg először, ami minden nappal kezdett egyre inkább formát ölteni. Ilyen közelről könnyedén belátott a fehér ruha alá, és ettől hirtelen mozdulhatnékja támadt, de a lány még aludt. Emma szerencsére éppen kinyitotta a szemét.

- Szerinted ha vért iszok, mint a vámpírok, elmúlik ez a betegség?

Először össze kellett szednie a gondolatait, hogy értse, miről beszél a lány.

- Mások vére úgyis egészséges, akkor miért nem lehet kicserélni az enyémmel? – dünnyögte Emma álmosan. Félperc csend után feleszmélt és ránézett zavarodottan.

- Mi az?

- Én szívesen adok a véremből, ha szeretnéd – mondta, de nem mert mozdulni. Emma elmosolyodott és még szorosabban átölelte.

És ekkor ébredt fel.

Amikor felnyitotta a szemét, csak egy fát látott maga előtt, egy hatalmas fatörzset, semmi mást. A fa lombjában egy oroszlán volt, de ő seholsem látta, bárhogy is nézelődött.

- Biztos ott van! Láttam az előbújni! – hallotta Emma hangját a háta mögül. De egyik levél vagy ág mögött sem volt oroszlán, még képzeletbeli sem.

- De nem látom! Te hol láttad? – nyafogott. Unta már ezt a játékot, és biztos volt benne, hogy nincs is ott semmiféle oroszlán. De a lány nem válaszolt. – Emma! – szólt hátra. Semmi válasz.

- Emma? – fordult hátra, ahol találkozott a tekintetük: az övé zavarodott, a kislányé hideg és fájdalommal teli. Abban a pillanatban elsült Emma kezében a pisztoly.

És többé nem ébredt fel.

She says she's dying

She says she’s dying but I know she’s lying. She is too weak for that. She walks out to the kitchen, collapses, crawls back and it starts again. She breathes death, but she’s alive.

Sometimes the air she creates is so heavy that I almost want to help her. You’re lying, bitch, I think then. You just want compassion for not being able to live. You know what living is? It’s suffering. But it’s not dying. Stop fucking whining about it.

She sits in the sunshine, a tea in her hand a pale smile on her face. She says the weather is nice, maybe it would help… Maybe a lightning comes and strikes you. I know she’s lying, wanting all the attention to herself while spreading death everywhere. One day I found myself holding a knife to my wrist. What the fuck, I thought.

The next day she had another fit, collapsed on the tiles, gasping for breath, begging for help. And I thought, there she goes. There is no one to help you because you’re damn annoying. We don’t want to die. But for some reason I helped her up and gave her a glass of water and she smiled weakly and kissed me right there, I mean right there while I was squatting on the tiles, she’s not drinking the water but goes and kisses me. Do you want to die? she asked. Fucking not, I said. Then let me go. But you don’t want to die. Well not, but there is no other way for you to love me. I don’t love you. Yeah, that’s why. The air was smelling like death and she went back to the bed in her white nightgown, small dancing steps, breathing in some life and then falling into the bed sheet. You bitch. You’re lying.

Next day she’s on the floor again. I want to move out. She’s alive. I don’t want it, it just bothers me. I hid the knife somewhere, so no one would find it. I want a cig. A drink. Something. I go into her room – she’s sleeping like she’s dead – and I really want her dead, is there a gun somewhere? If she continues, she’ll kill me too. She’s like a ghost painted on the bed and I search for some pills, you know when you need the pills, I might take too many or you might take too many. Just damn annoying. She moves and speaks in a low voice, do you want to die? I want to yell at her but she’s just sleep talking, fucking sleep talking. Do you see me? I’m right here. Give me some pills. I want to die.

Next time she’s on the balcony, I’ll push her, I think. Even her breathing makes me shiver. Go die. Go die. Don’t get me involved. I’m not you.

Today I’m gonna die, she says. She stands before me, eyes sparkling – are you a zombie? I’m gonna die, do you want to die with me? Don’t screw with me. I’m angry. I should’ve taken the pills yesterday night. Now she is here, she’s white and gives off a smell so familiar, still whining, still dying. You’re alive, what are you talking about. See, you don’t love me so I have to die. Don’t blush, bitch. What do you think I’m gonna do with the corpse? You don’t love me, right? So I have to die. Well here, a gun. Do it alone, I don’t wanna see it. No? You don’t? But I want you to shoot. But no, give me a glass of water before. No, I want a kiss, rather. Don’t fuck with me. Hurry and make up your mind. This smell makes my whole body itch. Damn it. Here’s the water. But she kisses, rather. I’m holding out the water and she’s just kissing, giving that taste that makes my body itch, hey cut it out, I say cut it out, it’s itching like hell and I can’t take it anymore. But she clings to me, do you really not want to die? I wanted, hell yeah, because you made me. Oh but I just wanted to love you. Go die quickly before I shoot you. Don’t you love me? It’s still itching, damn. You really don’t love me, right? This itching, this smell, this taste makes me want to strangle you bitch. I love you, dammit, just go die quickly before I kill myself. Can’t we together…? You’re not dying at all. Stop lying. I’m dying for you, she smiles, she’s white and small and wants to kiss me more. Dammit, now the itching is never gonna stop. Drink your water and shoot already. You should. Okay, give it to me. Where should I pull it? Now you die, annoying bitch. Her hand is so fragile as she shows the trigger. See, you pull this. She stands before the window, you know the sunshine and her white gown and she asks, is this place okay. No, come closer. I don’t want to miss. Come closer. Is this okay? She stands before me and looks into my eyes. Yeah, like this. Now pull it. Any last words, bitch? Just pull it, you know the rest. Now you’re getting stuck-up, bitch, I think and then I pull it. The room goes bang and the sun is just shining and her gown is white on the tiles, the whole room is white and I feel like dying in this smell that makes me itch. And then she moves and moans. And I moan and the whole room is white and the water is, we’re all wet and she loves me and this is all to it.